Gyönyörűen sütött a napsugár. Aranyszínbe burkolva a romos sziklák kusza zugait is, átkarolta a két rózsát, kik régóta pompáztak fenn a magaslaton. Örömmel nézett a virágokra, szerette őket, mint anya a gyermekét, s épp oly kedvességgel melengette őket, hogy ne csak egymás szeretetét érezzék e gazzal teli világban. Régóta ott virágoztak, kéz a kézben egy tűzpiros és egy sötétvörös. Ilyenkor csillogó szemekkel néztek le a völgybe a dobtetőről, ha tél jött, fázós napjaikban egymást karolva, vacogva pihentek és várták a tavaszi enyhülést. Mindig együtt voltak, ameddig csak visszatekinteni engedte őket az idő. Ha eleredt az eső, a vörös kedvesen hajolt a másik fölé, hogy leveleivel megóvja csodálatos szirmait. Szerette…

Egy napon arra sétált egy lány és egy fiú. Kéz a kézben, de nem úgy, mint ők… furcsa volt őket nézni. Onnan lentről jobban átlátták a felszín erőltetett mosolyát, érezték a levegő reszketéséből, a bizonytalanságot, a csalódottságot és a végső csók fájó illatát.
A fiú könnyes szemmel sétált oda a rózsákhoz. A vörös védőn hajolt a piros elé, de mindhiába… csak a szélben elé csendesen lehulló szirom maradt neki, s az a fájdalmas kép, ahogy e két ember távolban egymásnak adja a szerelmét, és… és látta, amit eltűnik a messzeségben…

Vérvörös könnycseppek hulltak a sárguló virágsziromra, fájdalmas igaz könnyek áztatták percről percre. Váltották egymást a napok, magányosan keserűen… mindig a kedvesére gondolt, kit soha nem láthat… szorító érzés járta át testét, s ahogy erőtlen végignézett magán, látta szétfolyni színeit maga körül… egy lett a felégett dombtető sárgás sokaságával…

Gyűlölte felégetett álmait…